Zirc - a Bakony fővárosa

Szarvaskút Ősi Legendája
Sok évszázaddal ezelőtt a Bakony hegységben elterülő buja erdő érintetlen területei a vadászok kedvelt helye volt, hiszen az erdőkben fakadó kristálytiszta forrásvíz mentén gyakran oltották szomjukat az erdőben vándorló szarvascsordák.

A szarvasok azonban minden neszre jelzést adtak és a csorda egyszerre rezdült és állt tovább a vadászok elől. Egy pazar trófeájú kecses hímet azonban mégis sikerült egy vadásznak megsebeznie a forrás mellett. A sérült bika –lőtt sebének fájdalmát enyhítve- nagyokat kortyolt a hűs forrásvízből, melytől visszanyerte erejét, megmenekült a vadász elől. A legendás forrás még ma is tiszta vízzel táplálja a Hotel Szarvaskút közvetlen szomszédságában található tavat.

Forrás: www.hotelszarvaskut.hu

Bandába verődtek a Bakonyban
Az útonálló, fosztogató szegénylegények már a Rákóczi-szabadságharc után megjelentek, de számuk csak a 19. század elején indult növekedésnek. A betyárok a földnélküli zsellérekből és a kegyetlen katonafogdosás elől, vagy éppen a katonai szolgálatból menekülő legényekből, koldusokból és csavargókból verbuválódtak. Világukat egyféle romantika övezte, s mivel a mindenki által gyűlölt hatalom üldözte őket, némi rokonszenvet is ébresztettek.

A valóságban azonban nagy részük közönséges bűnöző volt, akiről nehéz lett volna népdalokat költeni. A "jó betyárok" körül viszont valóságos legendák alakultak ki, nagyra növesztett alakjukat hősként tisztelték, egy-egy vezérük lett a betyárvirtus megtestesítője, a népdalok hőse. Legnagyobb hírnévre az alföldi, Szeged környéki Rózsa Sándor tett szert közülük, a bakonyi betyár mintaképe pedig Sobri Jóska lett.

Már származását is legendák övezik, vélhetőleg 1810 táján született Pap József néven a Vas megyei Endrődön, egy kondás fiaként. (Ragadványneve talán a Sopron megyei Soborra utal, ahonnan apja származott.) A kisbojtár istenfélő nevelést kapott, de korán rossz társaságba keveredett, s egy inkább virtuskodásból elkövetett disznólopás után két év börtönre ítélték.

A fogság alapjában változtatta meg, szerelmi románcot folytatott a foglárnéval, megtanult írni-olvasni és megkedvelte a cifra ruhákat. Szabadulása után újfent kis értékű lopást (mások szerint azonban már rablógyilkosságot) követett el és a büntetéstől félve bujdosásra adta fejét.

Csakhamar társai akadtak, köztük egy Milfajt Ferkó nevű hat iskolát végzett, s több nagyúrnál szolgált inas, aki Sobri bizalmasa és tanácsadója lett. Az időnként 28 emberre is felszaporodó banda a Bakonyban tevékenykedett, de portyáik során eljutottak Győrig és Zaláig is. Főként papokat, juhászokat, kereskedőket fosztogattak, két leghíresebb tettük a kónyi káptalan és Hunkár ezredes kirablása volt. Az első alkalommal elvitték a győri káptalan pénzét őrző kasznár minden értékét is - ám Sobri a család számára hét ezüst evőeszközt visszaadott, táplálva a nagylelkű rablóról keringő mendemondákat.

Forrás: mult-kor.hu

Hajtóvadászat a betyárok ellen
A második eset már végzetesnek bizonyult számára, mert az áldozat (akinek ezúttal szó szerint egy fillért sem hagytak házában) nagytekintélyű és befolyásos férfiú volt. Az ezredes személyesen a királynál és a nádornál tett panaszt, így a vármegyék és a kormányzati szervek szigorú és megfelelő intézkedésekre utasíttattak. (Sobri hírneve egyébként is túl nagyra nőtt, a közvélemény minden rablást az ő számlájára írt, az emberek már félve indultak útnak.)

A betyár fejére 100 arany vérdíjat tűztek ki, kilenc vármegye indított ellene szabályszerű hadjáratot, ötszáz pandúr mellett a katonaságot és a köznépet is mozgósították. Az üldözött Sobri csapatát kétfelé osztotta: az egyik Milfajt vezetésével a Vértes felé vonult, ő a másikkal a Bakonyon át Tolna felé tartott. Alvezérét érte előbb utol a végzet: Milfajt egy elfajult mulatság során saját magát lőtte meg, a sebesült betyárt elfogták és 1836. december végén a "talpon álló" (rögtönítélő) bíróság felakasztatta.

Sobrit és öt társát 1837. február 17-én kerítették be Somogy és Tolna megye határán, Lápafőnél. Itt szabályszerű ütközet alakult ki, a sarokba szorított betyárok bátran védekeztek, még sebesülten sem adták meg magukat. Sobri folyamatosan tüzelt a katonákra, akik végül mégis közelébe férkőztek, s egy tiszt lándzsával rontott rá. A betyár célba vette, de amikor rádöbbent, hogy körül van véve, a fegyvert maga ellen fordította és szíven lőtte magát. Társainak az ezt követő zűrzavarban sikerült kereket oldaniuk.

Nehezen érthető, miért épp Sobri Jóska lett az egyik leghíresebb betyár, hiszen igazán emlékezetes tett nem fűződik nevéhez - igaz, gyilkosság sem, rablásait pedig másképp fogta fel a nép. Külseje is előnyös volt, még a körözőlevél is sudár termetű, fehér bőrű, csinos arcú legénynek írja le. Alakja körül valóságos legendakör alakult ki, így természetesen halálát sem hitték el: még évtizedekkel később is suttogták, hogy Szlavóniába bujdosott és kanászkodik, az Alföldön lett gazdag számadó, kivándorolt Amerikába és így tovább.

Emlékét mesék, dalok, balladák, ponyvaregények sora őrzi, sőt hírneve átszárnyalt a határokon is: bekerült a német lexikonokba, újságcikkek sora, Franciaországban még zenés darab is született róla. Utoljára öt éve forgattak róla Magyarországon kalandfilmet és hatrészes tévésorozatot Sobri címmel.

Forrás: mult-kor.hu

Bakonybél - Szent Gellért kisebb legendája
"Történt pedig, hogy amikor Gellért látta: Szent Imre gyarapszik erényben, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfi módra legyűri, a nép zaja elől menekülve egy magányos helyre vonult vissza, melyet a nép nyelvén Bélnek hívtak. Itt hét álló esztendeig böjtnek, imádságnak, virrasztásnak szentelte magát, ki nem mozdult innen; kunyhót épített magának, ebben fogalmazta műveit, amelyeket saját kezűleg le is írt."

www.ehumana.hu/

Savanyú Jóska
Savanyú Jóska birkát lopott és emiatt lett törvényen kívüli. Betyárnak állt és bekalandozta Vas, Veszprém, Zala és Győr vármegyéket. A róla szóló mondák jelentős része is ebben a régióban keletkezett. Elsősorban kisnemeseket, módos parasztgazdákat, falusi kereskedőket, tehetősebb iparosokat rabolt ki bandájával. Elkövetésükre jellemző volt a különös kegyetlenség, áldozataikat gyakran megverték és megkínozták. Először 1860-ban fogták le, amikor nyolc hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt megint letartóztatták, de ekkor a bűnrészességét nem tudták bizonyítani. Másodszor 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt. 1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, de ekkor már gyilkosságba keveredett, lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. Ezután egyre merészebb lett és a nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.

Az 1880-as évekre az ország legkeresettebb betyárjává vált. Sok vidéken feltűnt, és a nyelvekkel is elboldogult, jól beszélte mind a magyar, mind valamelyik, akkoriban tótnak nevezett szláv nyelvet, és németül is megtanult élete során. Magyarul és németül írni és olvasni is tudott.[4] A hatóságok évekig tehetetlenek voltak ellene, Savanyú és számkivetett cimborái sikeresen bujkáltak a Bakony sűrűjében. Alacsony termete (mindössze 159 centiméter magas volt) sokszor segítette abban, hogy el tudott rejtőzni a Bakony legkisebb sziklahasadékaiban is. Végül a fejére kitűzött 1000 forintos vérdíj mellett, a bosszúvágy segített kézre kerítésében. Bandája egyik tagja, Magyarósi István billegi bojtár feladta őt, mert Savanyúék 1883-ban nagybátyját a henyei erdőben agyonlőtték. 1884. május 4-én a halápi csárdában mulatozás közben fogták el. Magyarósi ide hívta a betyárokat áldomásra és a borba erős altatót kevert. Az így elbódított betyárt már könnyen lefogták.

Az 1886-os bírósági tárgyalásán 29 bűntettel vádolták meg, köztük rablással, emberöléssel, súlyos testi sértéssel, hatóság elleni erőszakkal. A gyilkosságot nem tudták rábizonyítani, de még így is életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Ezután több, mint húsz évet a börtönben töltött, 1901-ig Illaván, majd 1906-ig Vácott. Végül gróf Csáky Károly Emánuel váci püspök kérelmére kegyelmet kapott. Kiszabadulásakor már jóval túl a hatvanon szabóműhelyt nyitott, de hamarosan öngyilkos lett, amit búcsúlevelében azzal indokolt, hogy reumája miatt kibírhatatlan fájdalmai voltak. Az orvosai szerint, fájdalmai enyhítése érdekében amputálni kellett volna a lábát, ám ő a műtét elől mereven elzárkózott.

https://librarius.hu/2016/09/11/harom-nyelven-besz...

Sobri Jóska, Zsubri Jóska
1836-ban egy császári ezredes kastélyának kirablása után, a bécsi kormány öt vármegye pandúrjával katonai hajtóvadászatot indított ellene, és a Tamási környéki erdőkben elfogták, majd 1837-ben felakasztották. De még ötven évvel későbbi szájhagyomány szerint is „Sobri él” – az Alföldön gazdag számadó, Amerikában gyógyszerész stb. Alakja az 1800-as években a magyar közbiztonság elrettentő helyzetének szimbólumává lett: Georg Schobri, der Räuberhauptmann in Ungarn (Leipzig, 1837); Schubery, le brigand hongrois (Paris, 1837) c. művekben és hasonlóképpen az egykorú hazai irodalomban: Sobri (Pest, 1837); Vahot Imre: Sobri család Vas megyében (Magyar Föld és népei, 1848. I. 13.); Eötvös Károly: A Bakony rossz híre (Bp.-i Hírlap, 1887. 287–295. sz). A századfordulón a ponyvakiadványok kiszínezték kalandos életét, és hozzáillesztettek meg nem történt részleteket. Pl. R. L.: Sobri Jóska a híres és rettegett bakonyi betyár élete és kalandjai (Bp., é. n.); Sobry Jóska a híres úri betyár kalandjai vagy a magyar Rinaldo Rinaldini (Bp., é. n.). Népszerűségét csak Rózsa Sándoré múlta felül. A Sobri Jóskáról szóló népballadák legtöbbje hetyke, magabiztos hangú, félelmet és halált megvető. Itt is kifejezésre jut a betyármondákból ismert szemlélet, hogy a „gazdagot rabolja, szegényt segíti” és eszességével túljár az üldözők eszén.

"Vagyon pénzek mindenre
Szegények segítésére.
Sok kincseket gyűjtenek,
Koldust is megsegítenek.

Kávéházban mulatnak,
Erdőben sétágatnak,
Esznek, isznak, vígadnak,
A búnak helyt nem adnak."

A Sobri Jóskáról szóló betyárdalok egy része könnyed szerelmi kalandra utal. Alkotások sokasága jelent meg ponyván népi versfaragók tollából, és ebből következően nehézkes versezetűek, a szájhagyományba nem illeszkedtek:

"Sobri Jóska nehéz vasba van verve
Bilincs a porkolábné szerelme."

Dunántúlon a betyármondák sokasága kapcsolódik nevéhez, ezek egy része helyi monda. Gyakori az élelem megszerzéséről szóló történet: birkás gazdától, kanásztól kapott vagy falubeli gazdafeleség készítette ételt megadott helyre kellett hozni, amit a betyárok titkon magukkal vittek. Az erdőőrrel való összejátszást, ill. annak árulását több mondafeljegyzés tanúsítja. Eszerint Sobri Jóskát szervezett katonaság sem tudta elfogni. Amikor társai elfogytak mellőle, végső erejével maga vetett véget életének (pisztolyát ma is „több” helyen is őrzik a monda „hitelessége” bizonyságaként), sőt több helyen mutogatják azt a tölgyfát, amelynek tövébe a falubeliek eltemették. Sobri Jóskával kapcsolatos folklór a szabadságharc után újból virágzott. A Tiszántúlon elterjedt mondák szerint nemes Vay Ádám betyárkodik ezen a néven, aki nappal selyemben udvarol a dámáknak, éjjel pedig rabolni jár a Bakonyba. A fél-népi ponyvatörténetek szerint több nyelven beszélt, nemesi származású, „úri” ember volt. A róla szóló ponyvák, és ennek alapján folklorizálódott mondák a Ny-európai betyárromantika hatását mutatják. Alakját számos korabeli ábrázolás, pásztorfaragvány (tükrös, sótartó) alföldi vagy bakonyi (esetleg más) ruházatban nevével együtt örökítette meg. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi betyárvilág (Kaposvár, 1944); A gyöngyösi csárda (Veszprém, 1966).

Forrás: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1245.html

Halál a Királyi Udvarházban
Igaz történet alapján írta ifj. Nagy Bálint Valentinus ( Zirc, 2007.07.03.)

„András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett; a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. Szent Ányos hitvalló monostorában temették el, melyet ez a király alapított Tihanyban, a Balaton tavánál.” (Képes Krónika)

HOZZÁK A KIRÁLYT!

A Bakony rengetegében volt egy kis település Zirc, ahova I. András király egy udvarházat építtetett. Az udvarházhoz tartoztak az uradalom vezetőinek és kiszolgálóinak lakóházai, istállók, csűrök és különféle gazdasági épületek. Itt volt még egy kis templom is, vagy királyi kápolna, többféle névvel illették az óta. A király szabad idejében kíséretével megszállván kedvére vadászgatott, elfeledvén az uralkodás gondjával járó terheket. 1060 őszén azonban csend honolt a környéken. A látszólagos csendet azonban rövidesen patkócsattogás zaja verte fel, majd kisvártatva egy lovas vágtatott be az udvarház jöttére kitáruló kapuján. A lovas majdnem lefordult a nyeregből, amikor megkísérelte a leszállást. A fáradtságtól csak ennyit tudott mondani:

-Hozzák a királyt! – azzal földre zuhanva aléltan összeesett. Gyorsan fellocsolták és az ispán elé vezették, aki már hallott a jöveteléről.

-Mi járatban vagy édes fiam? Mi volt az előbbi kijelentésednek az értelme, amikor azt mondtad, hogy: „Hozzák a királyt!”

-Baj van nagyuram! Felséges urunkat nagy tragédia érte! Az úgy volt… azzal vég nélküli mesélésbe fogott a fáradt vitéz. Közben ellátták étellel és itallal, lesték minden elejtett szavát. Lassan kibontakozott a szomorú történet minden részlete:

I. András (Endre) király és testvéröccse Béla herceg között sohasem volt felhőtlen a kapcsolat. A herceg ugyanis nem tudta elfogadni azt, hogy a király a még gyermek fiát, Salamont 1057 – ben megkoronáztatta. Ezzel végleg elveszítette azt a lehetőséget, hogy a beteges uralkodó esetleges halála után ő léphessen a jogosnak vélt trónra.(I. András évek óta szélütött volt, ezért mindenhová hordszékben vagy kocsival vitték.)

A király az egyre éleződő helyzet lecsendesítésére 1059 – ben végleg meg akart győződni öccse hűségéről. A Tisza melletti Várkonyban a korona és a kard közötti választással színvallásra kérte fel Bélát. Maga elé tétette a vörös posztóra a koronát, melléje a hercegséget jelképező kardot és fő embereinek ezt mondotta:

-Ha a herceg jó békességgel a hercegséget akarja, a kardot választja, legyen övé, de ha a koronát, nosza, ketten főemberek, keljetek föl és ugyanazzal a karddal nyakazzátok le Bélát!

A terembe lépve a hírvivők ispánja Miklós, aki titkon azonban Béla híve volt a fülébe súgta halkan:

-Ha kedves az életed, a kardot válaszd!

Mikor odalépett az ágyában fekvő királyhoz, az így szólt hozzá:

-Herceg! Én megkoronáztattam fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békessége kedvéért, melyet minap a császárral kötöttem. Neked azonban szabad akaratod van. Ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, válaszd a kardot. Egyet közülük engedj át a fiamnak, ámbár igazság szerint a korona Téged illet!

Béla megértette Miklós ispán figyelmeztetése révén a hallottak lényegét, ezért így válaszolt:

-Legyen fiadé a korona, minthogy már fel van kenve és add nekem a hercegséget! – ezzel elvette a kardot.

Az eset után világossá vált számára, hogy nem sok reménye lehet a békés úton történő hatalomra kerülésének. Hűséges magyarjaival együtt elhagyta a z országot és lengyelhonba menekült. Segítséget kérve a lengyel és magyar híveivel együtt készült a hazatérésre. A veszély hírére András a családját az ausztriai Melk városába küldte erős kísérettel Ernő osztrák őrgróf védelme alá, maga pedig a német császár támogatását kértre.

Béla 1060 – ban nagy létszámú magyar és lengyel katonával átlépte a határt és készült a fivérével történő összecsapásra. A király bízott a népes külföldi zsoldosban, a Wilhelm és Poth német vezérek által irányított csapatában. A döntő ütközetre a Tiszántúlon került sor. András, bár a betegsége miatt nehezen ülte meg a lovat, mégis vállalta, hogy személyesen részt vesz az ütközetben, ezért megjelent a csatatéren. Sajnos addigra azonban már az idáig mellette álló kis létszámú magyar hívei is elpártoltak tőle azért, mert idegen zsoldosokat hívott az övéi ellen, az országban is igen népszerű testvéröccse ellen. A német segítség népszerűtlenné tette, ezért nagyon sokan várták haza a „bajnok” – Bélát.

A herceg csapatai átkeltek a Tiszán és elkezdődött a véres küzdelem. A két testvér hadai között hatalmas csata bontakozott ki. Mindkét oldalon vadul és vitézül harcoltak a katonák, de végül András meghátrálni kényszerült. Emberei zömét megölték, német vezéreit elfogták, ezért Ausztria irányába az immár német udvarban tartózkodó családja után akart menni. A határ menti „mosoni kapunál” – azonban a lován bizonytalanul ülő király leesett a földre. Testét lovak, kocsik taposták meg, ezért súlyosan megsebesülve testvére fogságába került.

-Ekkor határozta el Béla herceg, hogy a királyt ide küldeti a zirci udvarházba. Mikor ezt megtudtam, azonnal lóra kaptam és ideszáguldottam a hírrel. – fejezte be az elbeszélést a fáradt katona.

A krónikás ettől a ponttól kezdve talán már le is tehetné a tollat, mert a kevés fennmaradt írás elég szűkszavúan beszél az akkori eseményekről. A király rövid időn belül erős kísérettel megérkezett az udvarházba és betegágyából már többé nem tudott felkelni. Házi őrizetben tartották a legyőzött uralkodót. András egy rövid ideig folytatta a küzdelmet a halállal, de az legyőzte szélütött, széttaposott, legyengült szervezetét. Az akkori orvostudomány nem tudott rajta segíteni, de a történelem nagy kérdése marad az is, hogy Béla herceg akarta – e igazán, uralkodó testvérbátyja felépülését a vesztett csata után.

A Bakony rengetegében az udvarház csendes lakában (Ez abban az időben a régészeti adatok tanúsága szerint a mai Zirc déli részén, az úgynevezett Kistemplom közvetlen északi szomszédságában állott. Ott, ahol egy kisméretű románkori templom alapfalát is feltárták a cisztercieket megelőző korból.) örökre lehunyta szemét. Innét átszállították az általa alapított Tihanyi Bencés Monostorba és örök nyugalomra helyezték. Sírja ma is ott található. Bélát még abban az évben 1060 – decemberében a püspökök királlyá koronázták.

A fotón a régi vásártér látható Zircen 1943 - ban. Valahol itt lehetett a Királyi Udvarház

(forrás: https://www.facebook.com/balint.v.ifjnagy)